Nem kell feltétlenül az Irányi utca felől közelítenünk az Egyetemi Könyvtárhoz, hogy az impozáns kupola azonnal szembe ne tűnjön. A kupolát, tulajdonképpen majdnem minden irányból látni lehetett, illetve lehet, ám az a látvány, amely a Duna felől közeledőt fogadja, joggal égett bele a mindenkori szemlélő retinájába, markánsnak bizonyult. Szinte kötelező jelleggel tűnik fel mindenféle művészi és fotós ábrázoláson, ez „vált” az épület ikonikus „profiljává”. Azonnal felismerhető, szemrevaló, nem akármilyen épületet ígérő, összetéveszthetetlen látvány.
Ezzel a látvánnyal indított a Vasárnapi Újság (1875), ez ismétlődött számtalan későbbi fényképfelvételen. A főhomlokzat, illetve a Reáltanoda utcai, gyönyörű oldalszárnyhomlokzat szépségeit messze megelőzve, miután azok az egyszerű, utcai szemlélő előtt lényegében rejtve maradtak, igazán ma is csak a szomszédépületekből csodálhatók. De más is szól e „profil” mellett. Ez az a szög, amelyből az épület saroktornyának egésze látható, kupolástul, Szkalnitzky és Koch „látványtervezői” érzékenységéről tanúságot téve. Hosszú és külön szemügyre veendő története van annak, miért történt mindez úgy, ahogy történt. (Építészszem és szakismeret szükségeltetik!)
A kupola és a saroktorony, a rondella, vagy ahogy Szilágyi előszeretettel nevezte, a „Jedicula” gondosan és jól fényképezett történetében fontos dátumnak, vízválasztónak tekinthetjük az 1920-as évek elejéig tartó időszakot, eddig volt ugyanis látható a kupolát díszítő és az egyetem karait ábrázoló négy kőszobor. Ma hiába keresnénk őket. A jól megmunkálható sóskúti mészkő kevéssé bizonyult tartósnak, a belőle készített faragványokat folyamatosan javítani, cserélni kellett volna, ahogy az például a parlament esetében is történt. A húszas évek elején az egyetem meghozhatta hát a döntést, hogy cserére nem telik, a szobrok pedig aggasztó állapotba kerülvén eltávolítandók. Ybl Ervint idézzük:
„A saroktorony [úgyis, mint „Palota, vagy vár sarok részén épült torony”, a Czuczor–Fogarasi definíciója szerint] körül lévő szobrokról, sajnos, nincs már mondanivalónk. Az idő viszontagságai annyira megviselték a sóskúti homokkőből készült szobrokat, hogy évekkel ezelőtt darabokra fűrészelték szét és így dobálták le őket az Egyetemi Könyvtár udvarára, nehogy az utakra omoljanak.” (Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete. Bp. MTA K. V., 1938. p 157).
Kellően vizuális típusú olvasóink számára mondjuk, nem akármilyen teljesítményről beszélünk, és nem álljuk meg, hogy ne utaljunk arra a tényre, hogy e metódus, azaz a fentről le történő dobálás, ebben az épületben nem véletlenül, „iskolát” nyitott. Utoljára dr. Mátrai László halálát követően.
A szobrok Lotz egyedüli plasztikai alkotásai voltak ebben az épületben, míg kivitelezésük Sommer Ágostot dicsérte.
A torony története, ha létezne ilyen, sok mindenben eligazíthatna, de ilyesmi nincs. Most csak a megmaradt irattári anyagok kronológiájára hagyatkozunk, és azzal a felháborodással kell kezdenünk, amellyel Than Károly rektorként fogadta a könyvtárszolga, házmester, könyvkötő Dobocsányi Ignác beadványát és intézte levelét Horvát Árpádhoz (1876. 03. 14. / 153–154. sz. (eredeti ü. i. sz.: 622/1875/6):
„Az egy. Gazd. Gondnok jelentése szerint Dobocsányi Ignác szolga a részére kijelölt lakást [alagsor] olyképp foglalta el, hogy azt nem lakásul, hanem csupán könyvkötő műhelyül használja, lakása az épületen kívül lévén.”
Ez lényegében azt jelentette, hogy a könyvtárszolga ekkor másutt lakván, könyvkötő műhelyt tartott fenn az épületben. Ezt azonban az egyetem nem tűrhette. A torony alatti tereket könyvkötészetre, illetve önálló műhely céljára, és a hangsúly ez utóbbira esett, nem engedte át, így azok a későbbiekben raktárként szolgáltak. A torony földszint alatti, ablakokkal az utcaszintre néző részéről beszélünk.
A torony, ahogy az épület maga, folyamatos átalakítás alatt állt. Az események következtében (Horvát Árpád kiválása stb.) újabb könyvtári hasznosítási lehetőségek kaptak, kaphattak volna teret, ha az Egyetemi Tanács és a könyvtár erről alkotott elképzelései fedték volna egymást. A könyvtár, ekkor megbízott igazgatóként Szinnyei, a „ház” mai szemmel nézve jól felfogott érdekeit képviselte, ahogyan csak tőle telt, tiltakozott, megpróbált mindent. Az ekkor részben lakott, részben még be nem épített második emeleti terekről azonban másként határozott az Egyetemi Tanács, 1877 májusában a rektor átengedte őket, vélhetően minisztériuma, a Vallás és Közoktatási Minisztérium nyomására a mintagimnáziumnak.
Jóval többet árul el a rondella sorsáról az 1877. 06. 29. / 66. sz. Trefort levél másolata (15668):
„ […] a volt könyvtárigazgatói lakást képezett helyiségnek egyik része t. i. a II. emeleten levő toronyrész mind két oldalán egy egy szobára támaszkodik, […].
[A rektornak] nincsen észrevétele az ellen, hogy a torony melletti azon szoba, mely a középtanodai tanárképezde gyakorló iskolatermével határos, a gyakorló iskola számára ideiglenesen átengedtessék [Az ún. műemlékraktár néven számontartott egykori raktárrész?] rendelkezésére maradván még a torony és az e mellett levő másik, a tanári olvasóteremhez támaszkodó szoba; mely esetben azonban a toronyszobából az átengedendő szobába szolgáló ajtó ideiglenesen egy tégla szélességű fallal elzárandó, az átengedett szobából pedig a mellette levő tanterembe szolgáló ajtó lesz nyitandó. E javaslatot elfogadván további eljárás végett azzal tudósítom, hogy erről a budapesti tud. Egyetem tanácsát is értesítettem. A másolat hiteleül. Hirt János sk. Aligazgató.”
A fentiek kellően elgondolkoztathatják az olvasót. A második emeleten zajló átalakítások eredménye lett a kényszertársbérlet, s amellyel a könyvtár számára rosszkor, rossz döntés született. A felek nem lettek boldogok, az együttélés újabb és újabb konfliktusokat generált. Gondjuk támadt mindennel, a saját szolgálati tereik megközelíthetőségével, azok használatának módjával, a hivatali illetékességi hatáskörökkel. (Ld. boncolási botrány esete, és másik példaként a folyosón a diákok számára elemózsiát áruló gimnáziumi hivatali szolga többszöri szóváltása Szilágyival, mondván Szilágyi neki nem parancsol.)
Az irodául szolgáló és ekkor már a gimnáziumi szaktanárok által használt terem huzatos és hideg, ahogy az olvasóterem is, ezért „alkalmazandó párna szükségeltetik.” (1878. 12. 18. / 19. sz.) Szilágyi levéltervezete a rektorhoz.
Nyugalmi állapot a könyvtár számára nem sok akadt a gimnázium kiköltözését követően sem. Folyamatosan igazodni is kellett újabb és újabb felső döntésekhez, bár önmagában ez még nem lett volna baj.
A földszinten 1880-ban egy úgynevezett Hírlapszoba működött (1880. 12. 03. / 45. sz.: Szilágyi a rektorhoz), fűtése is, világítása is panaszra adott okot.
„Ngos uram! A földszinti hírlap szobában levő egy lángú gáz lámpa rosszul világítja be ezen szobának a fal melletti állványait, hol éppen a hírlapok elhelyezve vannak s ezáltal a gyorsabb kezelést esetenként felette nehezíti; ezen a bajon igen könnyen úgy lehetne segítni, ha az első emeleti úgy nevezett tanári szobában, melyet egyáltalában senki sem látogat, függő két lángú lámpa felcseréltetnék a hírlap szobában lévő lámpával, kérem tehát Nagyságodat […].”
Vagyis az első emeleten szintén volt egy könyvtári tanári szoba. A tanári szoba általános „intézmény” volt ekkoriban egyetemszerte, nemcsak az egyetemi tanszékeken, klinikákon, de minden egyéb oktatási intézményben is.
1881 / 82. / 48. sz. / 1881. [pontos dátum nincs] Szilágyi felterjesztést intéz a miniszterhez, a második emeleti átalakítások tárgyában.
„3500 frt engedélyezve, a végzendő kőműves munkálatokról, bútorozásról, 4 tanterem, két múzeumi szoba, és egy igazgatói szoba ajtajainak cseréjéről, összhangban […], ezekből lett 3 nagy terem s egy nagyszoba a ciméliák számára, utóbbit az első em. kat. szoba mintájára bebútorozva, a munkálatok végrehajtása csak úgy volt lehetséges, hogy be lett ígérve, hogy átadáskor azonnal fizetnek! […]”
Folyamatos az építkezés, átalakítás, bútorozás, az ezzel járó felfordulás, cipekedés, rakodás és problémás a fizetés. Aki átélt már egyszer ilyesmit nagy könyvtárban, az pontosan tudja, miről beszélünk. Ennek máig tartó hagyománya van.
1882/83 / 52. sz. / 1882. 11. 23-i Egyetemi Tanácsi jegyzőkönyv megjegyzi, hogy az akkori nagytermi újranyitásnak más akadálya is van, a személyzet alacsony száma. Megnőtt az ellátandó, kezelendő könyvtári terek száma, miközben egy azonos létszámú, rosszul fizetett, meglehetősen kiszolgáltatott, elöregedett könyvtári tiszti és szolgai gárda látta el a feladatokat.
„Mint a tek. Egy tanács méltóztatik tudni, s könyvtár egy teremből 3 emeletre, összesen 12 emeletekkel ellátott szobában helyeztetett el. A teendők száma épen tíz annyira szaporodott, mint félszázad előtt volt, s a kvtár használata oly örvendetesen növekedett, mint azt remélni is alig lehetett.”
A nyolcvanas években állandósultak az épületben a fűtési gondok, ami a kerektorony helyiségeit éppen úgy érintette, mint a többit, köztük a Nagyolvasót, ezért Szilágyi ugyanebben az 1883/84-es tanévben, 1883. 09. 20-án (6. sz. levél) sűrű belső hivatali levelezésbe fogott, hogy a könyvtári helyiségek fűtéséhez megoldást biztosítson.
Összefoglalva: a torony, az alagsor kivételével, kiemelt, fontos, reprezentációs funkciókat ellátó épületrésze volt a könyvtárnak, és feladatát a fentiek miatt egyre nehezebben tudta ellátni, márpedig ezek között ott szerepeltek a tanári szoba látogatói, az úgynevezett Szilágyi-iskola tagjai (Károlyi Árpád, Thallóczy Lajos, Fejérpataky László, Dörre Tivadar, Szádeczky Lajos, Barabás Samu, Pettkó Béla), a könyvtár által rendszeresen rendezett történész és könyvtárszakmai értekezletek, rendezvények közönsége (MTA, Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság, Nemzeti Múzeum), továbbá a könyvtár egyéb illusztris látogatói, akik számára közismertek lettek az intézményt sújtó bajok, melyek sürgős, gyors orvoslatra vártak. A hivatalnak (Egyetem, Minisztérium) lépnie kellett. Nos, ez a lépés váratott magára, ezt sem a fenntartó, sem a tárca nem hamarkodta el.
P. S.: A fent vázoltak tehát nem a teljes valóság, pusztán az, ami a saját iratanyag áttekintése során megmutatkozik, de gondolkodni rajta, még így is érdemes.
Szerző: Kazimír Edit