Szegény anyám, ha látnám

A gyereknevelés nem egyszerű dolog, egy fogyatékkal élő gyermek felnevelése pedig még nehezebb. Így volt ezzel Sándor Erzsi újságíró is, akinek kisfiáról, Tomiról a kezdetektől látta, hogy valami nincs rendben a szemével. Bár látták orvosok, szülőnők, gyermeke apja pedig maga is orvos, csak kitartó erősködése hatására állapították meg, tizenhét napos korában, hogy anirídiája, íriszhiánya van. Kezdetben volt remény arra, hogy egy ideig látni fog, szép lassan azonban kialakult a glaukóma (zöldhályog), és fia végleg megvakult. Könyvében kettejük történetét írta meg: hogyan nevelte fel mindezzel együtt fiát, vagy inkább hogy miként nevelődtek ők ketten együtt. Szókimondó, kifejezetten humoros írásából ismerhetjük meg az elmúlt mintegy két évtized történéseit: azt a képtelennek tűnő helyzetet, hogy az orvosok egyszerűen nem vették észre a rendellenességet, az orvostól orvoshoz járást, a kétségbeeséseket és a rengeteg próbálkozást, egy későbbi, sikertelen műtétet, a nagyszülők és Tomi nővérének, Lujzának a reakcióit, a "vakodát", az anya folyamatosan fejlődő hozzáállását, tudatos önnevelését. Sándor Erzsi kötetéből azonban az is kiderül, hogy neki elsősorban az volt a feladata, hogy támogassa a fiát. Tomi fejlődése ugyanis mindenekelőtt a mindig is rendkívül önálló fiú helytállásának köszönhető, aki valami rejtélyes oknál fogva már kiskorától kezdve pozitívan szemlélte a világot, mindig feltalálta magát, és aki mára egy önálló, pimasz, életvidám, széles látókörű, éppen egyetemre járó, zenélő, magabiztosan csajozó ifjúvá vált. Az elgondolkodtató és ugyanakkor kifejezetten szórakoztató memoár - melyet meg-megszakítanak Tomi személyes megjegyzései.