A látvány önmagáért beszél. Sűrűn egymás mellé sorakoztatott hosszú asztalsorok, mindkét oldalon 4-4 sorban, abból a kétszemélyes asztaltípusból, amelyet 1943-ben rendszeresítettek, és amelyeknek néhány „vitézül helytálló” ám meglehetősen leharcolt példánya, mind a mai napig látható a könyvtár különböző termeiben. Ezek mellett az asztalok mellett, csúcsidőkben (pl. Ferenci Zoltán igazgatósága alatt, 1900-1926 között, valamint az ötvenes –hatvanas-hetvenes években – mint ezt a források állítják – összesen akár 124 olvasó is helyet foglalhatott. Ám felmerül a kérdés, mennyi is/volt ténylegesen az Egyetemi Könyvtár valamikori befogadóképessége? A dolognak utána járva meglehetősen elbizonytalanodhatunk, miközben, természetesen, egy sereg érdekes dolog kerül elő.
De mielőtt a tényekre térnénk; …az EK-ra és épületére vonatkozó régi levéltári iratanyag tekintélyes része megsemmisült, saját ill. felettes hatóságaink iratanyagából származó közvetlen forrásaink vagy nincsenek, vagy meglehetősen hiányosak. Hivatkozhatunk egyes szerencsésebb esetekben e könyvtár történetét ismerő, kutató jeles könyvtáros elődeinkre, mint pl. Tóth Andrásra, Vértesy Miklósra, Izsépy Editre, akik még látták, dolgoztak belőle, megírták, támaszkodhatunk az un. könyvtárigazgatói jelentésekre (Szilágyi Sándor és későbbiekben Ferenczi Zoltán, Pasteiner Iván, Mátrai László tollából) ill. forgathatjuk elszántan és kitartóan a korabeli napi esetleg heti lapokat, idézhetjük, ha vannak, a vonatkozó MTI híreket.
Sajtó hírekkel kezdjük a sort! A Magyarország és a Nagyvilág (1875 / 4.sz.) az új épület megnyitását jóval megelőzően nagy ívű bejelentésben az alábbiakat állította: „Az első emeleten lesz a nagy olvasóterem, mely eleinte 130 olvasóra volt tervezve, az újabb tervek szerint azonban 150-re fog berendeztetni. Az olvasóteremben nem padok, hanem a kényelemnek inkább megfelelő asztalok és támlásszékek fognak alkalmaztatni; nincsen azonban eddigelé még megállapítva, valjon a székek bőr-vagy egyszerű nádszékek legyenek-e. A padozat a székek ide s tova mozgatása által okozható zaj meggátlása czéljából kaucsukkal fog bevonatni. A nagy olvasóteremben lesz elhelyezve a kézi könyvtár, mely körülbelül 15-20 ezer kötetet fog tartalmazni. A könyvtár többi 150 ezer kötetre menő része szakok szerint az épülert földszintjén és első emeletén lesz elhelyezve. A szakok mikénti elhelyezésére nézve eddigelé még nem történt megállapodás. Annyi bizonyos […] hogy a kevésbé használt szakok, mint például a bölcseleti, a kevésbé világos helyiségekben kapnak helyet. Egy igen czélszerű reform lesz – mint említettük – a hírlapoknak a különválasztása, melyek külön helyiségben, külön olvasóteremmel fognak elhelyeztetni, hihetőleg a földszint egyik sarokhelyiségében. Az első emeleten a nagy terem körül csoportosulva lesznek a tanárok részére berendezett kisebb olvasószobák, az igazgató fogadóterme és dolgozó szobája, nem különben a könyvtárőrök dolgozószobái. A második emeleten lesz végre az igazgató lakása és mint halljuk – ami azonban még nem bizonyos, és talán nem is a legkívánatosabb – a tanárképezde gyakorló iskolája. …”
A bejelentés nem részletez különösebben semmit, ám a figyelmes olvasó ennek ellenére sok mindent megtudhatott e sorokból. Az 130-as ill. 150-es olvasószám kizárólagosan a nagyolvasóra vonatkozott. Önmagában ez a „sokat ígérő olvasószám” is arra utal, hogy komoly nyomás nehezedett a könyvtárra a tekintetben, hogy megnyíló új épületében mennél több olvasót tudjon befogadni. A tudósítás ugyan megnevezte a hírlap-szobát és a tanári olvasószobákat is azaz jelezte, hogy könyvtárhasználat, ha bizonyos megszorításokkal is, de más terekben is zajlódik, arra azonban már nem tért ki, hogy e helyiségekben hány ember használhatta a könyvtárat és azt milyen feltételekkel tehette. A hírlapszobát és a tanárok dolgozó szobáit meglehetősen hosszan (gyakorlatilag a századfordulóig) afféle belső, külön szolgáltatásként, egyetemi sajátosságként kezelték, statisztikáját nem vezették. Ferenczi idejében is csak az áldatlan könyvtári viszonyokat kritizálók soraiból szerezhetünk tudomást arról, hogy a hallgatók számára összesen 6 egyéb teremben biztosított hely jutott. Az egyetemi tanárok és tudósok számára biztosított külön olvasóteremnek ugyanakkor már Toldynak köszönhetően, gyakorlatilag egészen 1850 elejéig visszanyúló hagyománya létezett, hiszen az EK folyóirat-olvasójának megteremtésével Toldy tette lehetővé a fővárosi tudósok találkozását Reguly, Pauler, Szontagh Gusztáv, Hunfalvy, Venczel Gusztáv, Szilassy János azaz a ”kis tudós kör” számára azzal, hogy a könyvtárban helyet biztosított számukra. Ütközési ponttá, akut problémává a külön-olvasó-kérdés, félévszázaddal később, nagyjából 1906-ra vált, amidőn Ferenczi és a hírlapok hasábjain hadakozó EK-kritikusok (hallgatók, könyvtárhasználók, könyvtári szakemberek) több fontos egyéb gond mellett, meghatározó tényezőként újra előhozták a férőhelyszám ügyét és vele együtt a kutatói ill. hallgatói célközönség ellentétes érdekeiből fakadó problémás összeegyeztethetőség kérdését.
A sajtó az épület átadása előtt folyamatosan közölt híreket az EK-ban zajló munkálatok előre haladásáról, 1875 decemberére már az alábbiakról számolt be:
„Az Egyetemi Könyvtár olvasóterme Lotz Károly által festett freskókkal, dús aranyozású szoborfőkkel és színes keretbe foglalt márványlapokkal díszítve, immár néhány nap múlva elkészül. A mellékelt képhez még azt csatolhatjuk magyarázatul, hogy a földszinti falakat szintén könyvtár fülkék foglalják el s ott, hol kerevetek látszanak, kis emelkedett karzat fut körül, a könyvek könnyebb kezelhetősége végett. A terem közepén 4 nagyobb és 4 kisebb asztal s ezek körül karos székek fognak elhelyeztetni, úgy, hogy ezen helyiség 140 olvasó számára nyújt kényelmet. Ezen keleti fénnyel ellátott dísztermet nappal üveg mennyezet és 3 óriási ablak világítja meg, az esti órákban pedig 60 láng fogja még ragyogóbbá tenni. A teremben összesen 40 szekrényben mintegy 12 ezer könyv, a könyvtár legkeresettebb és legválogatottabb műveiből egybe alkotva foglal helyet.” (dec.12., 649., kép, 651. p., szöveg)
Bútorzatként mindössze 8 asztalról beszél, 140 olvasóval, ám a megfogalmazásból egyértelmű, hogy a bebútorozás kérdése ekkor még távoli jövő kellett legyen. A férőhely-kérdés egyben terem és bútorozási kérdés is, már pedig, ha abból a Vasárnapi Újságban megjelent, közismert ábrázolásból indulunk ki, amely már az átadást követően ábrázolja a dísztermet, azonnal szembeötlik, hogy sem asztalok, sem székek nincsenek, mindössze falnak támaszkodó szekrények láthatók a teremben. Az MKSz 1876. január 1. sz. -ban Szinnyei József jelentése is mindössze vasszekrényekről és tölgyfaszekrényekről tesz említést igaz ekkorra már csak 120 személynek elegendő kényelmet ígér: „Az új könyvtár-épületben az emeleten három, földszint két, összesen tehát öt nagy terem áll rendelkezésünkre, melyek vasszekrényekkel vannak felszerelve; ezenkívül a karzatos nagy olvasóterem, mely magassága által az első és második emeletet foglalja el és 17 méter 95 centiméter hosszú és 16 méter 38 centiméter széles, 40 tölgyfaszekrénynyel bír, és 120 olvasónak nyújt elég kényelmet.” Ugyanezt erősíti meg a könyvtár avatásáról szóló tudósítás megismételve a hírt vasszekrényekről valamint a tölgyfaszekrényekről. A hivatali helyiségek bebútorozásának kérdése 1877-re dőlhetett el. Ekkor jelent meg az állami zárszámadás 69. tételének vonatkozó passzusaként az a hír, mely szerint „a bp.-i tud. egy. könyvtárépület hivatali helyiségeinek bútorozására 6000 frt” volt fordítható, ám mire e döntésből tényleges valóság lett, ismét eltelt egy az intézménytől újabb rendkívüli türelmet, fegyelmezett önmérsékletet igénylő időszak volt, amely még 1884-ben is javában zajlott, nem véletlenül fogalmaz így írta a Vkm-hez intézett könyvtárigazgatói jelentés: „[…] Kegyelmes Uram, hogy kisebb szakosztályoknak, a vegyeseknek s főként a folyóiratok becses és gazdag gyűjteményének oly módon leendő felállítása, hogy azok könnyen hozzáférhetők és kezelhetők legyenek, az eddigelé bebútorozott helyiségekben nem eszközölhető. Szükségessé vált ennélfogva a még be nem bútorozott helyiségek felszereléséről gondoskodni, s Exczellentiád erre kegyesen megadván az engedélyt, a bebútorozáshoz az illető iparosok már hozzá fogtak s a jövő év elején előreláthatólag már annyira készen lesznek a munkával, hogy a rendezést ezen szakokat illetőleg is tovább fogjuk folytathatni.” (311. p.)
A dolog nem kis mértékben volt köszönhető annak a ténynek, hogy Horváth Árpád (1876. dec. 16.-i felmentését követően az Egyetemi Tanács és a Vkm döntésének következményeként, a II. em-re „társbérlőként” beköltözött a mintagimnázium, így állandósult az a helyzet, hogy az amúgy is nehéz helyzetben lévő, folytatólagosan költözködő, rendezkedő, feldolgozó könyvtár nem lakta, nem használta minden rendelkezésére álló helyiségét, ill. nem úgy és nem arra, amire a könyvtár igényei szerint lehetett, kellett volna. A két intézmény kényszerű együttélése pedig korántsem volt feszültségmentes. 1880-ban Szilágyi jelentésében még abban a hiedelemben fogalmazott, hogy a mintagimnázium által elfoglalt helyiségeket belátható időn belül a könyvtár ismét tulajdonába veszi, 1882 januárjáig kellett erre a pillanatra várnia. Ugyanebben az évben Szilágyi előadást tartott a budapesti Magy. Kir. Tudományegyetemi Könyvtárról Berlinben. Itt jelentette ki szélesebb közvélemény előtt, hogy - „1876. március havában megnyitott új épülete a czéljainak és a modern követelményeknek minden tekintetben megfelelő tervek szerint van építve.” (1. p.) a tervezés tehát – Szilágyi és vélhetőleg az általános közmegítélés szerint - megfelelt a célkitűzésnek. Érvei között ismét egy egy számunkra érdekes adat: Skalniczky Antal az olvasóterem szellőztetésének tervezésekor 180 olvasó igényét tartva szem előtt terveztette meg a teremben a levegőcserét; […] „E szerint 180 személy együttlétében, fejenkint és óránkint 55,5 köbméter levegőcserét lehet számítni.”
A könyvtár átadását (1876. március 26.) követő majd tíz évvel a könyvtár még mindig elhelyezkedési, bútorozási gondokkal küzd. 1889-es jelentés (342. p.) tartalmazza azt a bejelentést. hogy a históriai szeminárium a könyvtár földszinti kerek termében saját kézikönyvtárat kapott. Olvasótermet, speciális szakolvasótermet feltételezhetünk e bejelentés mögött, megint csak mindenféle férőhelyadat nélkül.
1896-os jelentés e speciális helyiségek egyikének minőségi változását jelenti be, a könyvtár az egyetemi tanács kérésére fűthető, kézikönyvekkel ellátott dolgozó szobát biztosított az oktatók, kutatók számára, miközben a cédulakatalógus használatára az I. em.-en is fenntartotta a fenti dolgozó/kutató szobát. A fűthetőség kérdése persze kardinális dolog volt, mivel a nagyolvasó körüli helységek tekintélyes részének fűtése összefüggött az olvasóterem fűtésével, azaz, ha az olvasótermet nem fűtötték, ezekben a helyiségekben is szünetelt a fűtés, ld. pl a kapus-lakást.
1897-es Szilágyi jelentés számol be arról, hogy az EK-ban a szolgáltatás helyei a hírlapkönyvtár, a kis olvasóterem, a nagy olvasóterem, valamint egyetemi tanárok számára fenntartott dolgozóterem voltak. Helyszám megint csak és kizárólag a nagy olvasóteremre vonatkozóan szerepel. Ezúttal 102 főben.
A Szilágyi halálával (1899) lezáruló időszak végén tehát összesen a fenti 102 olvasói hely fogadta a könyvtárba látogatót, miközben semmilyen adattal nem rendelkezünk arra vonatkozóan ezen kívül, egyszerre mennyi lehetett az egyéb olvasótermek befogadókapacitása. Annyi bizonyos, hogy a századfordulóra nem sikerült elérni az az eredetileg kitűzött és oly hőn vágyott 150 olvasói helyet.
Kazimír Edit
Egyetemi Könyvtár és Levéltár