Porzó, alias Ágai Adolf nemigen volt az Egyetemi Könyvtár 1873-76 között emelt új épületének lelkes pártolója. Van ilyen. „Még egy régi épületet vesztett ez a tér” – írta. „Kimozdította helyéből Budapestnek egyik legotrombább középülete: az Egyetemi Könyvtár „palotája”. A régi is ugyanezt a célt szolgálta. Pálma-ágakkal díszes, finoman tagozott tympanonját kegyetlen kézzel döntötték le. Hány aranyos emlékem hullott vele porba!”
De nem őrzött túl jó emlékeket a könyvtárosról, Révay Jánosról sem, akinek védelmére mégiscsak hivatkoznunk kell Dümmerth Dezsőre, aki azzal kezdi az Egyetemi Könyvtár kishivatalnokairól írott cikkében a róla szóló passzust, hogy „Tizenöt esztendőt szolgált a könyvtárban egyhuzamban, napi egy forint díjazásért.” A székesfehérvári gimnáziumban pl. ez idő tájt szorgalomdíjként 50 forint járt a diáknak. Amúgy Révay beszélt latinul, németül, szlovákul. Az azonban könnyen meglehet, hogy az igényes olvasmány kézbevételére irányuló, egyébként igen dicséretes könyvtárszolgai ösztönzésnek nem mindig a legmegfelelőbb formáját választotta, de e tekintetben nem állna egyedül az Egyetemi Könyvtár történetében.
„A vagy nem-é ott csoszogott fel-alá az öreg Révay bácsi, a könyvtár őre? Mit őre? Hyénája! Jaj ha közülünk valaki Jókait, a Kisfaludyakat vagy Jósikát merte lekérni a polcról. Majd persze, hogy románokkal, versekkel gyűrjétek tele aztat a vékony koponyátokat! Itt Vállas Antal atlasza, azt bújjátok! Meg itt van Barra „Magyar Fűvésze”. Ez való nektek, nem pedig: hogy hős Elemér elvette-é a várúr lányát vagy Kürpizli basát 3000 törökével együtt hogyan vágta le negyvenkét huszár s több efféle szamárság!”
A könyv, amire ilyeténképpen hivatkozás történt, Barra István: Növénytana 1841-ből – tehát Révay János szerint Vállas atlasza mellett, ezt kellett volna inkább forgatni.
Nos, szomorúan jelentem, hogy nem akadhatott egy sem, aki megfogadta volna Révay bácsi intelmeit, homoródalmási Barra István jeles művének ez a példánya ugyanis Egyetemi Könyvtárba kerülése óta nem talált olvasóra. Az egyébként gondosan újra kötött, Trattner-Károlyi betűivel nyomtatott kötetnek még a „vezérszava” sem keltette fel senki figyelmét, mert első lapjától az utolsóig felvágatlan maradt.
A könyvön esett „szégyen” ránk eső részét reparáltuk, a könyv lapjait felvágtuk, bele is olvastunk, most már csak olvasót kéne szereznünk neki. Pedig már a címe is maga a gyönyörűség: Növénytan, melly a’ magyarországi és erdélyi növény rendeknek, alrendeknek, ivadékoknak, alivadékoknak fűvészeti leírását, földrajzi elterjedését, távolabbi, közelebbi vegytani állványrészét, érzéki sajátságát, orvosi, gazdasági, művészeti és gyári hasznának előterjesztését, a’ legérdekesb kerti és mezei nemeknek előszámlálását, a leghaszonvehetőbb és legesmetetesb fajoknak megnevezését a’ legújabb természetvizsgálók és vegytanosok felfedezése szerint foglalja magában. Mindez pedig a Tekintetes, nemes Pest, Pilis és Solt T.E. és a többi magyarországi vármegyék karainak és rendeinek, mint a’ természet-tudomány kedvelőinek és pártfogóinak tisztelet jelül ajánlva.
Tudja-e például ma valaki, hogy a Boglárék rendje a látva nőszök a növény ország első osztályába tartozik, hogy a „leány kökörcsin füve és gyökere is csípős, mérges és ezért a kamcsatkaiak nyilaiknak végét, ezen fűnek nedvével kenik meg, hogy halálos sebet ejthessenek”, hogy „a’ pipats mákból kifolyó tejnedv is valódi mákony vagy ópium, ez fájdalom enyhítő, köhögés szüntető, álom hozó szer.”, hogy az iglicze nem madár, hanem az ekeguzs szebbik elnevezése, vagy hogy a kolonczos bajnócza mi fán terem, fán terem-e egyáltalán? Hogy a pongyola pitypangot eleink oroszlánfogfűnek, gyermeklánczfűnek, bimbófűnek, pitypangnak, bulyosvirágnak, törpe vagy sárga czikóriának is nevezték?
De hagyjuk is abba a e dolgot, hátha felébred a kíváncsiság, hogy mi mindent is rejt még ez a kötet, megteszi a magáét, és meghozza a megkésett elégtételt Barra István kiváló művének!
Lapozzon bele!
